Az ökoszisztéma természetes szabályozási mechanizmusainak ösztönzése a természetes ellenségek támogatásával.

A természetes ökoszisztémák egyik fő jellemzője az önszabályozás képessége. Ezek az ökoszisztémák teljesen külső behatás nélkül léteznek és természetes tápanyagforgalmat biztosítanak, amely lehetővé teszi a növények fejlődését, amelyek táplálékforrásul szolgálnak különféle állatok, rovarok és mikroorganizmusok számára. Az azonos élőhelyen élő fajok különböző kölcsönhatásban állnak egymással, ahol ragadozó, parazitoid, zsákmány, lebontó szerepük van. Egymással létrejövő kapcsolataik lehetővé teszik az ökoszisztémák számára az önszabályozást, ami nem engedi, hogy egy faj populációja olyan mértékben növekedjen, hogy más fajok fennmaradása kérdésessé váljon.

A modern mezőgazdasági termelés, amelyben gyakran végtelen számú, monokultúrás táblát termesztünk, erőteljes és termő fajtákat választunk, ásványi műtrágyákkal intenzíven trágyázunk és hatékony növényvédő szerekkel szabályozzuk a károsító szervezetek populációját, teljesen ellentétes a természetes ökoszisztémák renszerével. A különféle technológiai beavatkozások az általunk termesztett haszonnövényen kívül minden élőlényt kiiktatnak az „ökoszisztémából”, káros és hasznos szervezeteket egyaránt. Ilyen körülmények között a kultúrnövények nagyon érzékenyek a kártevők támadásaira, hiszen egyedüli, kimeríthetetlen táplálékforrást biztosítanak a kártevőknek és mivel minden természetes ellenségüket eltávolítottuk, populációjuk olyan mértékben megnőhet, hogy az egész termést elpusztítja. Az ilyen termelési rendszerek teljességgel fenntarthatatlanok az ember állandó beavatkozása és a gazdaságon kívüli különféle inputok bevezetése nélkül.

Ezért az ökológiai gazdálkodásban az egyik fő cél a táblákon és környékén a fajok sokféleségének ösztönzése, a természetes ellenségek számára vonzó élőhelyek kialakítása, amelyek segítik a kártevők visszaszorítását. Ezen túlmenően kívánatos, hogy az ökológiai gazdaságok vegyes típusúak legyenek, azaz kerüljék a monokultúrs termsztést nagy területen, továbbá javasolt a növénytermesztés mellett az állattenyésztés fejlesztése is.

A fajok sokfélesége az egyes növények számára megfelelő ökológiai infrastruktúrák kialakításával ösztönözhető. A szántóföldek körüli állandó élőhelyek, mint például rétek, sziklás területek, erdők, tavak stb., sövények és száraz kőfalak a tábla szélén, virágsávok és takarónövények a szőlőültetvényben és gyümölcsösökben ökológiai infrastruktúraként szolgálnak. Az ökológiai infrastruktúrának élelmiszert kell biztosítania a természetes ellenségeknek, valamint menedéket kell nyújtania, amíg nincs termés. A táblák körüli magas növényzet gátat is jelent a kártevők kívülről történő behurcolása ellen, megakadályozza a növényvédő szerek elsodródását, csökkenti a széllökéseket stb. Ezen túlmenően a takarónövényzet pozitív hatással van a talaj termékenységére, a víz tárolására a talajban, miközben megakadályozza az eróziót, valamint a közvetlen napfény és a csapadék káros hatásait a csupasz talajon. Az infrastruktúra kiválasztását az általunk termesztett kultúrához kell igazítani, hogy elkerüljük a lehetséges negatív hatásokat. A hasznos szervezetek élőhelye lehet kártevők vagy vírusvektorok élőhelye is, ahol egyes növényfajok alternatív gazdái a mezőgazdasági növények betegségeinek. Ezen túlmenően el kell kerülni a termesztett növényekkel való versengést a vízért és a tápanyagokért, valamint a mezőgazdasági terület árnyékolását.