A növények stressztűrésének és ellenálló képességének növelése

Tanulási eredmények​:

• Összegzi a növények stressztűrésének és ellenállóképességének (rezisztencia) növelésének fontosságát az ökológiai növényvédelemben.
• Ismerteti a termőhely- és fajtaválasztás, valamint a terméstervezés jelentőségét a kártevők felszaporodásának megelőzésére.
• Ismerteti az ökológiai gazdálkodásban a kártevőpopuláció szabályozására alkalmas talaj- és növénygazdálkodási gyakorlatokat.

A termesztési helyszín kiválasztása

A növénytermesztés helyének kiválasztása nagyon fontos bármely növénytermesztés gazdasági sikere szempontjából. Az ökológiai gazdálkodásban még nagyobb figyelmet fordítanak a termőhely kiválasztására, mert az jelentősen befolyásolhatja a betegségek, kártevők és gyomok megjelenését. Általánosságban elmondható, hogy egy minden termesztési rendszer esetében a számára legjobb termőhelyeken kell ökológiai táblákat létesíteni. A megfelelő domborzat, például a zöldségek számára sík terep, vagy a szőlőültetvények számára megfelelő kitettségű dombok és lejtők jó megvilágítást és levegősséget biztosít. Ilyen körülmények között a csapadék után a vegetatív tömeg gyorsan kiszárad, így a gombás betegségek kialakulásának feltételei kedvezőtlenek. A bionövények termesztésére szolgáló talajnak közepesen termékenynek és jó vízelvezetésűnek kell lennie, magas szervesanyag-tartalommal. Ily módon a növények életereje mérsékelt lesz és ezzel a gombás betegségek kockázata is. A kedvező talajviszonyok fontosak a kultúrnövény gyökereinek fejlődéséhez, de a hasznos mikroorganizmusok és egyéb állatfajok sokféleségének növeléséhez is, amelyek elősegítik a gyomok és a talaj által terjesztett betegségek szabályozását. Fontos figyelembe venni a leendő tábla körüli természetes növényzetet vagy mezőgazdasági területeket, valamint magát a leendő tábla növényzetét, mivel ezek betegségforrások vagy tápnövények lehetnek a problémás kártevők- és kórokozó-vektorok számára. Ezenkívül kerülni kell a felhagyott területek közelében történő művelést. Olyan területeken javasolt növénytermesztést telepíteni, ahol a mezőgazdasági kultúrák sokfélesége széles és a mezőgazdasági területek természetes élőhelyekkel kombinálódnak az aktívabb ökoszisztéma kialakítása érdekében.

Vetéstervezés és vetésforgó

A vetésforgó kialakítása, azaz a haszonnövények térbeli és időbeli változtatása elkerülhetetlen intézkedés a szántóföldi és kertészeti növények termesztésében. Az ökológiai termelésben nagy jelentősége van, hiszen a kártevők elleni védekezés alapvető intézkedése. Ősi emberi tapasztalat, hogy ugyanazon növénykultúra hosszú távú termesztése esetén betegségek, kártevők és gyomok halmozódnak fel a talajban és ez indokolta a vetésforgó bevezetését.

Ugyanazon kultúra egymást követő termesztése befolyásolja a talajban lévő mikroorganizmusok populációjának szerkezetét, azaz csökkenti a hasznos mikroorganizmközösségek és a fauna méretét, hatással van a kórokozók talajban való terjedésére. Bár a talajbetegségek lassan terjednek és kezdetben kisebb területekre és kisebb számú fertőzött növényre korlátozódnak, ugyanazon vagy rokon növények ugyanazon a területen történő termesztésével a kórokozók és a fertőzött növények száma évről évre nő. Külön problémát jelent a parazita fonálférgek és a vírusvektor fonálférgek elszaporodása a talajban. Egyes termények, például a burgonya, különösen érzékenyek a fonálférgekre, míg a fonalférgek vírusátvivők például a szőlőben. A fonálférgek elleni védekezés legsikeresebb módja a kultúrnövények megváltoztatása, rezisztens fajták termesztése és a gazdagyomok elpusztítása.

A folyamatos termesztésben a gyomok gyorsan elterjednek. Ennek kivédésére ajánlott az egyszikűeket a kétszikűekkel, a szűk távközű növényeket szélesebb távközűekkel, a széleslevelű fajokat a keskeny levelűekkel stb. felváltva tevezni.

A vetésforgó összeállításakor ismerni kell az egyes fajok jellemzőit, az ismételt termesztéssel szembeni tűrőképességét. Kötelező a nem rokon fajok váltogatása, melyek változatos termesztési igényekkel és jellemzőkkel rendelkeznek, mint például a kalászos, zöldség- és gyökérfajok váltogatása. Kerülni kell a rokon (burgonya/paradicsom, zeller/sárgarépa) fajok egymás utáni termesztését. A kalászosok gyakrabban termeszthetők vetésforgóban, mert nem kedveznek a talajban előforduló betegségeknek, míg a talajbetegségekre fogékony növényeket ritkán vagy mindig új felületre érdemes vetésforgóba ültetni. Az egy adott kártevő tápnövényeként szolgáló fajok felváltása azokkal, amelyeket a kártevő nem eszik, hosszú távú stratégia a populáció csökkentésére.

A jól megtervezett vetésforgó csökkenti a gyommagvak felhalmozódását a talajban, de az új magvak megjelenését is. Gyorsan fejlődő, nagy ültetési sűrűséget biztosító fajok váltott termesztése javasolt a hosszú ideig ásható fajokkal. Ha az évelő gyomok populációja minden megtett intézkedés ellenére növekszik, a vetésforgó egyike azon kevés lehetőségnek, amelyekkel csökkenthető.

Két vagy több növény egyidejű művelése ugyanazon a területen (társulás) számos pozitív tulajdonsággal rendelkezik, mivel optimálisan kihasználja a szántóföldön rendelkezésre álló területet és segít a kártevők megjelenésének megelőzésében. A növények társas növekedése gazdag és változatos élőlényközösséget eredményez a talajban, így segít a talajban lévő káros organizmusok és a gyomok elleni védekezésben egyaránt. A területen található különböző fajok gyorsan növekvő és jól fedő vegetációs réteget biztosítanak, amely megakadályozza a gyomok fejlődését. Ha a nagy térközzel rendelkező növény mellett más növényt is termesztenek, akkor a talaj vegetációs rétege gyorsabban fejlődik és kevesebb erőfeszítést igényel a gyomszabályozás. Például, ha a korábban érő magas növényeket olyanokkal neveljük, amelyek alacsonyak és később érnek, akkor az alacsony növény növekedése kezdetben lassabb lesz, de a magas növény betekarítása után intenzívebben kezd el növekedni és ezzel megakadályozza a gyomnövekedést.

A második növény növényzetként használható a tábla körül, hogy gátat szabjon a gombaspóráknak, kártevőknek és vírusvektoroknak. Ezenkívül egyes fajok vonzzák a természetes ellenségeket vagy riasztószerként működnek azon fajok kártevői ellen, amelyekkel együtt termesztik őket.

Fajtaválasztás, vetőmag és ültetőanyag

Tekintettel az ökológiai gazdálkodásban engedélyezett intézkedések és növényvédő szerek szűk körére, a betegségek és kártevők elleni küzdelem egyik leghatékonyabb stratégiája a rezisztens fajták termesztése. Természetesen nincs minden fajból rezisztens változat, sem olyan, amely rezisztens lenne egy faj összes kórokozójával szemben. A rezisztens fajtákat azonban lehetőség szerint el kell vetni/ültetni és előnyben kell részesíteni azokat akár más, fontos gazdasági jellemzőkkel való kompromisszumok árán is. Ennek két fő oka van. A kevésbé fogékony fajták kisebb valószínűséggel fertőződnek meg, mint a fogékonyak és bizonyos kórokozók jelenlétében nagyobb károsodás nélkül termeszthetők. Termesztésükkel csökkenteni fogják a kórokozók populációját, ami lehetővé teszi néhány vegetáció után a valamivel fogékonyabb fajták termesztését. Célszerű egyidejűleg több különböző rezisztenciájú fajtát is termeszteni, ami közelebb áll a hagyományos termesztési módhoz, ahol az ültetési anyag genetikailag nem volt annyira egységes. Ily módon a kevésbé fogékony növényeken nem vagy kevesebb tünet jelentkezik és a spórák egy része rajtuk marad vissza a fogékony növények helyett. A rezisztens fajták termesztése azonban a kórokozók adaptációjához vezet, új törzsek fejlődnek ki, amelyek képesek legyőzni a rezisztenciát. Ezért a rezisztens és kevésbé ellenálló fajták együttes termesztése lelassítja az ilyen törzsek megjelenését.

A talajban előforduló betegségek és kártevők elleni védekezés egyik stratégiai eszköze a rezisztens alanyokra oltás, amelyre jó példa a filoxérarezisztens alanyra történő szőlőoltás.

Az egészséges ültetési anyag ültetése/vetése a modern mezőgazdaság egyik szokásos növény-egészségügyi intézkedése. Az ökológiai termelésben további jelentősége van. A fertőzött ültetési anyag beviszi a fertőzés forrását és a gyommagvakat az ültetvénybe és lehetővé teszi a betegségek és a gyomok kialakulását a tenyészidőszak elején, amikor a fiatal növények különösen érzékenyek, ami komoly károkat okozhat. Ezek a kártevők jól alkalmazkodnak egy-egy fajhoz, miközben a fertőzött anyagokon keresztül néhány olyan új betegség, kártevő vagy gyomnövény kerülhet a gazdaságba, amelyek korábban nem voltak jelen és amelyekhez a termelők nem alkalmazkodtak.

Talajkezelés

A termékeny talaj minden növénytermesztés fő értéke. A hagyományos mezőgazdaságban a termesztett növények növekedéséhez és fejlődéséhez kedvező feltételeket teremtenek az intenzív gépi talajműveléssel és a könnyen hozzáférhető tápanyagok ásványi műtrágya formájában történő hozzáadásával. Az ökológiai termelés egészen más paradigmán alapul. Itt a talajt élő szervezetnek tekintjük és minden intézkedés arra irányul, hogy a talajban olyan változatos mikroorganizmusok és állatvilág kifejlődéséhez kedvező feltételeket teremtsünk, amelyek a szervesanyag-termelés és -lebontás összetett folyamatai révén biztosítják a kultúrnövények számára a szükséges tápanyagokat.

A termékeny és jó szerkezetű talajok optimális feltételeket biztosítanak a növények növekedéséhez, ami növeli a kártevőkkel szembeni ellenállásukat. Fontos a kiegyensúlyozott műtrágyázás, hogy biztosítsuk a megfelelő mennyiségű P és K mennyiségét, miközben az N nem lehet túlzott. A túl bőséges N-tartalom ízletesebbé teszi a termést a rovarok számára. Nagy növénysűrűséget és erőteljes életerőt eredményez. Az így kialakult magas páratartalom kedvező feltételeket biztosít a betegségek kialakulásához. Ezen túlmenően nélkülözhetetlen a betegségek és a kártevők tüneteinek monitorozása és a növényvédő szerek alkalmazása ilyen körülmények között, miközben a természetes ellenségek nehezebben találják meg a kártevőket. Ezért az ökológiai gazdálkodásban a trágyát szinte kizárólag szerves trágyákkal (istállótrágya, saját gazdaságban előállított komposzt stb.) juttatják ki, amelyek fokozatosan mineralizálódnak és ásványi tápanyagok szabadulnak fel belőlük. A szerves trágyával történő trágyázás biztosítja a talaj termékenységéhez és mikrobiológiai aktivitásához elengedhetetlen humusztartalom megtartását és növelését.

A talaj fajdiverzitásának növelése azért fontos feladat az ökológiai termelésben, mert a tápanyagforgalomra gyakorolt hatásuk révén a talajban található mikroorganizmusok, természetes ellenségek vagy kisállatok egy része közvetlenül megtámadja a kártevőket és elpusztítja a gyommagvakat. A talajművelést és különösen a talajszintek keveredését minimálisra csökkentik, hogy a talaj élőlényei számára a lehető legkedvezőbb feltételeket biztosítsák. A talajt, ahol csak lehetséges, takarónövényekkel vagy mulcsozással karbantartjuk, így omlós szerkezetű, szerves anyagokban és talajlakó élőlényekben gazdag talajréteg jön létre.

A változatos takarónövények a talaj felett élő természetes ellenségek élőhelye i is. A talajtakarása gyorsan növekvő fajokkal legsikeresebb gyomirtási stratégia, különösen azokon a területeken, ahol a növényeket nagy sortávolsággal termesztik.

Az egynyári növényfajták talajtakaróként történő termesztése (zöldtrágyázás) a betakarítás és az új tenyészidőszak kezdete/új állandó növények telepítése között is alkalmazható. Ez jó módszer a talajfenntartásra olyan területeken, ahol a kevés csapadék miatt nem lehet tartósan takarónövényeket termeszteni évelő növényekkel együtt. A zöldtrágyázáshoz megfelelő fajok kiválasztásával csökkenthető az előző termésből visszamaradt kártevőpopuláció, megakadályozható a gyomnövekedés és a tápanyagkimosódás a talajban. Szántásukkal friss szerves anyagokat hoznak be a rendszerbe, amelyek a talajban lévő mikroorganizmusok és egyéb hasznos szervezetek táplálására szolgálnak.

A takarónövények számos előnye, különösen a talaj biológiai sokféleségének javítása, a mulcsozással is elérhető. Az ökológiai termelésben szerves anyagokkal történő mulcsozást alkalmaznak, leggyakrabban szalmával vagy frissen nyírt fűvel. Az ilyen takarás jelentősen befolyásolja a gyomok fejlődését, megnehezíti a talaj szervesanyagban gazdag rétegén való keresztülnövést és elzárja a csírázáshoz szükséges fényt.

A megfelelő öntözési mód a betegségek kialakulását is befolyásolhatja, ezért azt az adott növénykultúrához kell igazítani. Az egy öntözési körben felvett víz mennyisége, az öntözés gyakorisága és technika befolyásolhatja a betegségek terjedését és az általuk okozott károk súlyosságát. Például, ha a barázdákat öntözzük, célszerű kisebb mennyiségű vízzel gyakrabban öntözni, míg az esőztetős öntözőrendszert érdemes késő este vagy éjszaka, amikor már harmat képződik. A betegségmegelőzés szempontjából a legmegfelelőbb a lokális öntözés (csepegtetés), ahol kis mennyiségű vizet juttatnak a növény gyökerére, miközben a növény föld feletti szerveit nem nedvesítik meg.

Növénykezelés

A betegségek és kártevők megjelenését, azok monitorozását és a növényvédő szerek alkalmazását jelentősen befolyásolják az általunk termesztett növényeken végrehajtott különféle növénygazdálkodási intézkedések. Különböző kultúrnövényeken különböző beavatkozásokat hajtanak végre, de ezeknek kiegyensúlyozott vegetatív és generatív növekedést kell biztosítaniuk minden növény számára. Így a fejlődés bizonyos kritikus időszakaiban az életerő csökken, miközben a gyümölcsök jobb táplálása biztosított, ami javítja termékenységüket és minőségüket. Ezen túlmenően a felesleges vegetatív szervek (pl. oldalhatások, hajtáscsúcsok, természónában lévő levelek stb.) eltávolításával szellőztetés és gyors száradás történik, amely kedvezőtlen feltételeket teremt a gombás betegségek kialakulásához.

Az állandó kultúrákban, például szőlőültetvényekben és gyümölcsösökben rendszeresen végeznek téli metszést, ami hasonló célt szolgál, mint a vegetációs időszakban végzett beavatkozások. A téli metszés során növény-egészségügyi szempontból fontos, hogy csak azokat a hajtásokat hagyjuk meg, melyeken nem mutatkoznak betegségek tünetei és távolítsunk el minden részt, ahol a kártevők áttelelhetnek. Nem célszerű a metszés maradványait feldarabolni és a talajon hagyni mulcsként, vagy beszántani a talajba, mert a következő vegetációban fertőzési forrást jelenthetnek.

Évelő növényekkel rendelkező táblákról a metszéssel kidobott összes hajtást el kell távolítani, az egynyári termés betakarítása után pedig minden maradékot el kell távolítani, mert a következő tenyészidőszakban fertőzési forrást jelenthetnek. Ez különösen fontos az erősen fertőző kórokozók esetében, amelyek a tenyészidőszak elején fejlődnek ki az előző év törmelékeiből. A növényi törmelék komposztálása biztosítja a tápanyagforgalmat a gazdaságon belül. A komposzt előállítása során magas hőmérséklet alakul ki, amely elpusztítja a kártevőket, így a kapott szerves trágya a fertőzés terjedésének veszélye nélkül kerülhet a talajba

A fertőzött növényi részek folyamatos eltávolítása javasolt, amíg a fertőzöttség még alacsony a tenyészidőszakban.